Coming out: notórius halogató voltam

Szervezetfejlesztői alapvetéseink egyike, hogy mindannyian képesek vagyunk a fejlődésre. Még akkor is, ha időgazdálkodásról van szó, ahogy ebben a cikkben. Példáért elég visszamennem a saját múltamba. Abba a hosszú korszakba, amikor folyamatosan küzdöttem a halogatással.

Akkoriban még néztem sorozatokat. Naponta egy epizódot. Vagy kettőt. Vagy csak még egyet, akár többször is. Máskor lejátszottam még egy meccset a FIFA-ban. Aztán még egyet. Esetleg váltottam ezekről a tízperces meccsekről egy valódi, (nettó) 90 perces meccsre. Persze úgy indult, hogy csak az első félidőt nézem meg… Végül rend szerint tanultam is, amikor már eléggé furdalt a lelkiismeretem, de csak a legritkább esetben feküdtem le elégedetten és aludtam jól.

Nem csak lelkiismeretes voltam, hanem elsődlegesen perfekcionista, és mellesleg maximalista is. Vagyis az volt a legfontosabb, hogy az aktuális feladatot végezzem el tökéletesen, majd utána az összes többit is. Szinte minden matekversenyemet el is taktikáztam emiatt, ahogyan később egy felvételit is. Később frissdiplomásként jónéhány jelentési időszakot is.

Mindez a magánéletbeli vállalásaimra is igaz volt. A lányokat általában a következő számnál kértem (volna) fel egy táncra, a rég látott barátoknak egyre gyakrabban csak holnap írtam, a vége felé pedig már a sportból, sőt, az ebédidőből is engedtem…

Elég a halogatásból!

Ismerős problémahalmaz? Van egy rossz és egy jó hírem, szokás szerint a rosszal kezdem: ez egy egyenes út a kiégéshez. A jó hír: lassíthatunk és mehetünk más irányba is.

Én úgy mentem neki a falnak, hogy még közben is lejjebb nyomtam a gázt. Néhány hét múlva ráadásként megjött a COVID.

Akkor egy pénzügyi szervezetnél dolgoztam, és elhatároztam, hogy összeírom rendszeres munkahelyi feladataim időigényét. Kicsivel száz sor fölött állt meg az Excel, az évek óta görgetett fejlesztési projektötleteket nagyvonalúan lehagyva is másfél főnyi terhelést számoltam össze az akkori tudásomból és tempómból kiindulva. Kértem, de nem kaptam erősítést, amit igazán nem is bántam, mert épp ez a leltár volt az első impulzus, ami a tanácsadás felé fordított. (Aztán 24 órán belül jött egy személyes impulzus, amivel lényegében eldőlt a dolog.)

Hamarosan felmondtam, és fél év pihenőt adtam magamnak. Jelszavaim a lelassulás és a szabad időbeosztás voltak. A nagy szabadságban egyetlen kötelezettséget vállaltam: elkezdtem időmérleget vezetni 0-24-ben. Egy szögegyszerű Excel volt 15 sorral.

Kevesebb bevétel, magasabb életminőség

Az időnaplózás egy merően új szokás volt, amit ebben a fáradt felszabadulásban könnyen elsajátítottam. Hamar automatizmussá és hatékony gyakorlattá vált időmérlegem könyvelése.

A számok hamar megmutatták, hogy mire pazarlok, illetve mire nem hagyok elég időt. Megtanultam, mire mennyi időt érdemes szánnom, beleértve a köztes, zajló időt is. Bár hirtelen ráértem egy csomó meghívásra, felkérésre, mindre azért mégsem, de ez egyre kevésbé számított, mert ahelyett, hogy becsaptam volna magam, inkább őszintén nemet mondtam néhányukra. Ahogy egyre gyakrabban hoztam ilyen jó döntéseket, egyre elégedettebb voltam a nap végén. Lassan ledölt „az én nem vagyok jó alvó” dogma is.

Rengeteg bevételről mondtam le, de pluszosnak éreztem a szaldót: életminőségem annyit javult az azóta is tartó új szokásoknak köszönhetően, hogy már akkori megítélésem szerint is simán kompenzálta az anyagi áldozatokat.

Tudtad? Életminőséged javítását segítjük például Személyes idő- és tudásgazdálkodás tréningünkkel.

Kétélű szabadság

Közben újra egyetemistának álltam, és amikor a szakdolgozathoz értem, adta magát az időgazdálkodás témája. Kíváncsi lettem, hogy mennyire találkoznak egy munkahelyen az egyéni időpreferenciák a valósággal.

Ahhoz, hogy egy szervezet eldöntse, fontos neki ez a kérdés, az alábbi ellenőrző kérdéseket ajánlom:

• A munkatársak szabadon oszthatják be munkaidejüket?
• Sok home office lehetőséget adnak munkatársaiknak?
• Erős belső motiváció hajtja a munkatársakat?
• (Vagy legalább cél, hogy a fentiek felé mozduljanak?)

Minél erősebb igeneket válaszol a szervezet, annál inkább érdekli, hogy tagjai éljenek (nem csak a munka törvénykönyve szerinti) szabadságukkal. Meggyőződésem, hogy olyan kultúrában élünk, ahol jelenleg sokan nem igazán tudnak mit kezdeni a szabadsággal, még ha esetleg vágynak is rá. Pedig akár összeszerelő üzem vagyunk, akár szoftverfejlesztő cég, (nem mellesleg a munkán kívül is) egyre komplexebb problémák állítanak minket kihívások elé, egyre gyakrabban kell újraterveznünk, vagyis még ha rohanásba is kerülünk, akkor is egyre nagyobb szabadságfokkal kell választanunk (VAGY választhatunk) ellátandó feladataink közül. Ez a szabadságfok lehet hátborzongatóan nagy és üdítően kellemes is. Ahogy az ausztrál Liberty Theatre logója is üzeni, ezzel érdemes szembenéznünk.

Előzetes: Mindent a maga idején

Visszatérve a kutatáshoz: találtam egy nyitott szervezetet, amely mélyeket bólogat a fenti 3+1 kérdés hallatán. A résztvevőktől nem vártam el a saját radikalizmusomat, beértem két munkahetükkel. Ezt ők választották az alternatívaként kínált egy hét helyett.

Milyen kutatási kérdések mentén és milyen naplózási módszerrel vizsgálódtam? Mit tanultak mindebből a résztvevők? És a szervezet? És én, mint tanácsadó? Március 5-ei, díjmentes műhelyünkön ezekre a kérdésekre is válaszolni fogok az online térben.

SPOILER! Személyiségtől függetlenül, a feladatorientált pénzügyestől kezdve a pörgős kommunikációs munkatársig mindenki a fókuszált munkavégzés felé akart tolódni a multitasking-tól.

Te is így vagy ezzel? Ha igen, közel sem vagy egyedül, és épp ezért érdemes csatlakoznod. Ha nem, de szívesen beszélsz jó gyakorlataidról, azért várlak.